BLOGGER TEMPLATES - TWITTER BACKGROUNDS »
http://ella-versei.blogspot.com/ ---> Saját verseim ITT megtalálhatóak! Örülnék, ha páran megnéznétek!!

2010. december 9., csütörtök

Láthatatlan kötelék


Sziasztok! Régen jártam erre...Egyenlőre nem tervezem, hogy befejezem, ezt a történetet, de jelentkeztem egy pályázatra és szeretném veletek is megosztani a novellát, melyet a pályázatra írtam. Remélem nem lett olyan borzasztó...Örülnék, ha páran elolvasnátok és esetleg komit is írnátok. Nah szóval ennyi...Puszi: Ella

Láthatatlan kötelék By: Ella

Egy sötét alagútban sétálok egyedül… Egy nagy robbanás szakítja meg a csendet. Rohanni kezdek a hang irányába, lábam meg-megbotlik az aszfalton és rátalálok a hang forrására. Tűz borít mindent, a lángok között egy arcot vélek felfedezni. Nem másét, mint apámét. Eluralkodik rajtam a rémület. Hogy történhetett ez meg? Agyamon lehetőségek ezrei futnak át, hogy hogyan is tudnám megmenteni. De mindegyik a vége ugyanaz: két élet elvesztése. Tekintetünk találkozik, majd ennyit kiált rekedtes hangon: - Any, vigyázz magadra! – NEEEEEEEEEEEEEEEE! – sikítom a semmibe. A lángok lassan felemésztik testét és eltűnik a lángok mögött.

-         Édesem kelj fel! – hallom anyám hangját. Nem hagyhatom apámat, egyedül segítség nélkül. Szemeim akaratlanul is kipattannak, de a hirtelen fénytől, visszacsukom őket. Majd újra kinyitom, de most lassan, had szokja szemem a fényt. Naomi aggódó arcával találom szembe magamat és ekkor leesik a tantusz, hogy egy újabb rémálom volt csak. Ekkor eszembe jut apám megtört arca és könnyeim elerednek. Anyám átölel és ő már, oly sok éjszaka után, tudja, hogy mi történt.

Mióta apám meghalt, borzasztó rémálmok gyötörnek. Egy nyugodt, álommentes éjszakám sincs. Álmaimban apám megtört arca tárul elém. Nagyon szerettem őt. Miután anyámmal elváltak én hozzá költöztem Amerikába. Esténként beszámolót tartottunk az az napi tevékenységeinkről. Nagyon megértő volt és mindent megosztottam vele. Halála után Naomihoz és új férjéhez, Adrianhoz költöztem Olaszországba. Anya nagyon szereti Adant, de nem látja, milyen valójában. Egy nagyon agresszív, kétszínű ember. Többször feküdtem miatta az intenzíven, tört már el kezem, lábam, és ha ez nem lenne elég többnyire két ballábas is vagyok.

Próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. Végig az álmomon járt az eszem és apámon. Mi lenne, ha nem halt volna meg? Ezen gondolkoztam egész hajnalban. 6 óra körül felkeltem és elindultam a fürdőszobámba. Mikor beléptem egy teljesen roncs lányt láttam a tükörben. Karikás szemek, kócos haj. És a külsőm… Arról inkább nem is beszélnék. Nem tartom magam szépnek és nem is vagyok a suliban az a közkedvelt típus,nem tartozok a dívák közé. Inkább visszahúzódó, csöndes lány vagyok. Kicsit pesszimistának tartom magamat, erre utal az is hogy nem hiszek magamban és az álmaimban, hogy egyszer elérhetem őket. A barátaim azok, akikre mindig számíthatok. Ha szomorú vagyok, felvidítanak, megértenek, nem ítélnek el. Szeretem őket!

Miután rendbe szedtem magam elindultam a konyhába, hogy készítsek valami ennivalót. Szerencsémre Naomi és Adan még aludtak, így megúsztam a hármas reggelit. Legfőképpen én szoktam főzni. Naominak nem valami nagy a szakácstudománya. Adan, róla inkább ne is beszéljünk. Ha ő főzne, égne az egész ház. Készítettem egy tál müzlit. Szépen, lassan kanalaztam a reggelit. Még volt egy órám, de inkább elindultam itthonról. Nem szerettem volna találkozni életem megkeserítőjével, Adannel. Próbálom elkerülni, de ez nem mindig sikerül. Suli után egy kis könyvesboltban dolgozok eladóként. Az a tervem, hogy ha 18 éves leszek, elköltözök, és egyedül fogok élni. Bár szívem szerint nem hagynám itt anyámat ezzel a vademberrel, de nem tehetek semmit. Sokszor próbáltam tudtára adni, hogy milyen is a férje, de nem hitt nekem. Még a sok lila folt, törött csontok ellenére sem.

Már 15 perce utazok a kocsimmal. Nem a világ legjobb autója, de én szeretem. Még apámtól kaptam a 17. születésnapomra. Azóta állandóan ezzel járok mindenhová. Még pár perces kocsikázás után beértem az iskola parkolójába. Egyedül voltam a parkolóban. Elővettem a töri könyvemet. Átnéztem azt a leckét, amit mára kellett megtanulni, majd úgy döntöttem a következő leckét is a fejembe vésem. Arra eszméltem fel, hogy a parkoló csak nyüzsög a diákokkal, tanárokkal. Megpillantottam Vickyt. Ő a legjobb barátnőm pelenkás korunk óta. Éppen a kocsijából mászott ki. Én is követtem példáját. A töri könyvet bele dobtam a táskámba. Bezártam a kocsim ajtaját és rohanni kezdtem Vicky felé. Ez nem bizonyult jó ötletnek, ugyanis megbotlottam egy kőben és vészesen közeledtem a föld felé. Vártam a becsapódást, de az nem jött. A derekamat egy erős kéz fogta. Kinyitottam a szemeimet és egy angyallal találtam magam szemben. Az angyalnak barna haja, és gyönyörű mély barna szeme volt, melyben pár pillanatra el is meredtem. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűt.

-         Jól vagy? – kérdezte az angyal. És a hangja, mint a selyem. Lágy, csilingelő. Teljesen elkábított, még soha sem éreztem ilyet. Nagy nehezen sikerült kinyögnöm egy igent. De ez nem volt igaz. Nem éreztem jól magamat. Szédültem, forgott velem a világ. Hogy kerül ide egy angyal?!
-         Köszönöm. – leheltem szinte halhatatlanul. De ő meghallotta.
-         Szívesen. De legközelebb jobban vigyázz. – mondta. Már egy ideje tartott a kezében, de egyikünk sem szólalt meg. Mindenki minket figyelt és kezdtem zavarban lenni. Arcom színe paradicsom vörösre váltott. Megköszörültem a torkomat és ő lábra állított. Becsöngettek. A diákok az épületbe szállingóztak én meg csak álltam egy helyben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Vicky rángatja a karomat.
-         Gyere már. Nem akarok el késni az óráról.

Az első óra matek volt. Nem a kedvenc tantárgyam, de van ennél rosszabb is. A tanár óra elején valami egyenletet magyarázott. Az óra többi részét gondolataimba temetkezve töltöttem. Eszembe jutott a srác, aki megmentett egy újabb kórházi látogatástól. Pontosan visszaemlékeztem arca mindenegyes részletére. Gondolataim tengeréből a csengő mentett ki. A diákok kiszállingóztak a teremből és csak én és Vicky maradtunk a teremben. Barátnőm erősen figyelt, hátha gondolatolvasó válik belőle, és rájön, hogy most épp min agyalok. De a terve kudarcba fulladt. Felálltam és elindultam a következő órára. Ő is követett. Egész nap így telt egyik teremből a másikba sétálva, míg nem elérkezett az ebédszünet. Az ebédlő dugig volt, már csak egyetlen egy asztal volt. Célirányosan az asztal felé vettük az irányt. De egyszer csak összeütköztem valakivel és elvesztettem egyensúlyomat. Deja vu érzés kerített magába. De a várt becsapódás most sem jött. Megint az a srác tartott karjaiban, aki reggel. Szívem vadvágtába kezdett. Fejemet rózsaszín ködfoltok lepték el, amiktől nem láttam tisztán. Mindenki minket bámult. Nem akartam a figyelem központjába kerülni. Ez elég volt arra, hogy a kis ködöcskéket kiűzzem fejemből. Talpra álltam és ő segítet ebben. Megint csak néztük egymást és valami szikrázott a levegőben. Felnéztem arcára, egyenesen a szemeibe és azt hittem ott menten szétolvadok. Végül sikerült kinyögnöm egy köszönömöt. Erre ő:

-         Már megint találkozunk. Jobban kéne vigyáznod magadra. – elővillantotta mosolyát, melytől még inkább olvadozni kezdtem. Nem érdekelt senki csak ő. Csak rá figyeltem, kizártam azt a sok száz diákot, aki minket figyelt. Majd halkan még egyszer ennyit mondtam:
-         Köszönöm.
-         Igazán nincs mit. – arcán még mindig ott játszott az a mosoly, melytől az előbb szinte elolvadtam, de most inkább jól eső remegés futott végig rajtam. Tekintetem mellkasára tévedt. Egy halványkék ing volt rajta, de nem teljesen begombolva. Mellkasa kilátszott és szemeim akaratlanul is megakadtak rajta. Majd egy lány ment oda hozzá, ölelte át. Egy fura érzés kerített hatalmába, milyet még sosem éreztem. Mintha egy világ dőlt volna össze bennem. Hátráltam egy kicsit, majd megfordultam és kutatni kezdtem barátnőmet. Vicky közvetlen mögöttem állt és arcomat vizslatta. Megfogtam kezét és kihúztam az ebédlőből. Semmi ellenkezés, semmi kérdés. De ez csak részleges volt. Amint kiértünk az udvarra, ahol nem volt senki rám zúdította kérdés zuhatagát.


….


Este 10- kor döbbentem rá, milyen hamar elment ez a nap. Agyam csak rá tudott koncentrálni. Eszembe jutott meleg érintése, ahogy szemei az enyémbe férkőznek, és ahogy magukkal rántanak a mélybe. Nem találom a kiutat, de lehet, hogy nem is akarom. Gondolataim közepette ajtó csapódást hallottam, majd visszatértem a földön járok világába. A szobám ajtajában Adrian állott. Tekintete mindent elárult. Dühös volt, és ahogy megpillantott, szeme felizzott, mintha hirtelen felszínre akarna törni valamiféle vágy belőle. A félelem felülkerekedett rajtam. Oly sok eset után már tudtam mi fog történni. De ez most még rosszabb volt. Az ajtót becsapta maga mögött, majd a kulcsot elfordította a zárban. Szívem vadul dübörgött, majd ahogy felém közeledett a félelem csak nőtt. Arcon csapott a felismerés. Ez most más, mint a többi eset. Nem bántani akar, annál rosszabbat… Azt akarja, hogy az övé legyek testestül, lelkestül… Mikor az ágyam széléhez ért hirtelen rám vetette magát. Karjaival magához szorított és ajkait az enyéimre tapasztotta. Próbáltam eltolni magamtól, de ő erősebb volt. Szétszakította pólómat, majd ugyanazzal a lendülettel lerántotta rólam. Elszakadt a cérna és könnyeim útnak eredtek. Lángoltam, testemet könnycseppek áztatták. Adan vadállat módjára csókolgatta testem minden egyes porcikáját. Többször is rám szólt: Hagyd abba a bőgést! Ha hagynád magad, még tetszene is ez az egész. De ennek az esélye egyenlő vol,t a nullával. Csak azon gondolkoztam hogyan szabadulhatnék, egy állat karmai közül. De a tény, hogy ő mennyivel erősebb nálam, nem adott sok választást. Adrian megmarkolta a combomat, majd az útjában álló farmeremet is eltávolította. Így már csak egy száll melltartóban, és bugyiban feküdtem az ágyon kiszolgáltatva egy vadbaromnak. Egyszer csak bevillantak azok a dolgok, amit az egyik tanórai előadáson tanítottak nekünk. Lábat lendít a fiú „szent helye” felé, majd futni, ahogyan csak tudunk. A tervem már meg volt. Adan pár másodpercre eltávolodott tőlem, én pedig ezt kihasználva útjára indítottam tervemet. Lábamat meglendítettem és az célt is talált. Adrian a kezét az érintett részre rakta, a fájdalomtól a földön feküdt s közben jajgatott.

Ruháimat felkapkodtam a földről és az ajtó felé vettem az irányt. Elfordítottam a kulcsot, majd becsuktam magam után az ajtót ezzel bezárva Adant a szobámba. Egy fajta megnyugtató érzés kerített hatalmába, de tudtam minél előbb el kell hagynom a házat. Magamra kaptam ruhadarabjaimat, melyeken itt-ott egy-egy lyuk ékeskedett. Eldöntöttem, hogy hova is fogok menni. Vickyék házát tekintettem a legalkalmasabb helynek, ahol megszállhatok egy kis időre, mivel ebbe a házba soha többet nem jövök vissza. Az utcán világítottak a lámpák, néha elhaladt mellettem egy-két autó. Minden lépésemmel egyre inkább megkönnyebbültem. Arra lettem figyelmes, hogy az idő elteltével besötétedett, már olyan 9 óra felé járhatott. Majd eszembe jutott mi is történhetett volna, ha nem sikerül megszabadulnom… Könnycseppek szöktek a szemembe és akaratlanul is eleredtek. Testem reszketett, ha csak belegondoltam, hogy mit tett volna velem. Térdeim megadták magukat, elernyedtek, a világ forgott körülöttem, és egyszer csak minden elsötétedett. Gondolataim legmélyebb bugyraiban találtam magamat. Érzékeltem a külvilágot magam körül, de érintkezni nem tudtam vele. Egy csodálatos hang szólongatott. Ki akartam nyitni a szemeimet, hogy lássam ki van mellettem. Minden erőmmel azon voltam, hogy szemeimet felnyithassam, melyek most legalább 1 tonnásnak tűntek. De mégis sikerült. A hanghoz párosult egy gyönyörű barna szem, egy féloldalas mosoly és szép lassan egészében kirajzolódott megmentőm arca. A megmentőm nem volt más, mint az a srác, aki kétszer is megmentette életemet, és egész délután csak ő járt az eszemben. Szédültem és ő csak azt kérdezgette: Jól vagy? Válaszolni szerettem volna, de nem bírtam. A szám összeragadt nem tudtam kinyitni és kimondani, hogy most már jól. Talán azért is, mert míg nem szólalok meg addig biztos itt marad mellettem. Erre a gondolatra szívem még jobban verni kezdett. Ő még mindig csak ott térdelt mellettem. Feljebb toltam magamat, tekintetünk találkozott és barna szemei magukkal rántottak a mélybe. Látszott rajta hogy ő is ugyanebben a helyzetben van és erre akaratlanul is mosolyogni kezdtem.

-         Milyen szép a mosolyod. – mondta. Szemeimet lesütöttem, de megfogta arcomat és felemelte. Érintése, mint a selyem, olyan puha. Tekintetünk megint találkozott. És halkan ezt súgta: - Nincs mit szégyellned.

Arca közeledett az enyém felé, szívem majd kiugrott a helyéről. Mielőtt megcsókolt volna rám nézett. Látta rajtam, hogy nincs ellenemre az, amit szeretne csinálni. Ajkaink összeértek. Rózsaszín ködöcskék férkőztek elmémbe. Mintha parányi szikrák izzottak volna körülöttünk, és éreztem azt a bizonyos bizsergést, melyről már oly sokszor hallottam. Lágyan csókolóztunk, majd nyelve számba férkőzött és vad táncba kezdtek…. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Már az első találkozásnál éreztem, hogy van valami kettőnk között, valamiféle láthatatlan kötelék. Elfeküdtünk a fűben, és így néztük a csillagos eget. Fejemet mellkasára hajtottam. Szinte minden egyes érintésétől bizsergett a testem… Nem gondoltam volna, hogy kiválthat belőlem bárki ilyen mély érzéseket. Mindent megtudtunk egymásról, meséltem az életemről és ő is az övéről.  Majd felém hajolt és még egyszer megcsókolt lágyan, érzékien.

The End

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szió! Nekem nagyon tetszett ez a szösszenet :D ügyes vagy :D az elején egyetlen egy dolog zavart. hogy rövidek voltak a mondatok, de a történet végére ezt is elhagytad és szép kerek mondatok születtek. Egy szó mint száz nagyon jó lett. Gratulálok. :D

Pusz: Lyly

Ella írta...

Köszönöm szépen...Örülök hogy tetszett :D
Puszi: Ella